Szabó Birgitta

2016\06\28

Papír az üzemorvosnak

Szóval, amikor az ember lányát a háziorvosánál sem hagyják nyugodni…

Tudod, amikor felkészülsz, hogy legalább egy fél órát kell majd ücsörögnöd a váróban és útközben, odafelé kitalálsz magadnak pár jó témát, amiről majd elmélkedhetsz… legalábbis én így szoktam.

Belépek, hangosan köszönök – mert így illik -, húzok egy sorszámot, előkészítem az irataimat, amit ugye, mindig kérnek és befoglalom az egyik széket. Ez fontos, mert ha most nem ülök le, két perc múlva nem marad egy szabad hely sem, aztán várakozhatok állva. Ami egyébként nem is okozna gondot, de a mostani átgondolnivalóimhoz szükséges.

Először letisztázom magamban, hogy mit is fogok mondani, amikor közlik, hogy nincs rendben a TB-m. „Igen, doktor úr! Tudok róla, a fogorvosnál is mondták. Az előző munkáltatóm…” Et cetera, et cetera. Jó pár percig el is mélázok, hagyom, hogy újra feljöjjenek bennem az ezzel kapcsolatos emlékek. Aztán jöhet a következő.

Vissza kell mennem a közvetítőirodába, mert elfelejtettem vinni a „legmagasabb iskolai végzettségemről szóló bizonyítványt” – az érettségimet. Nem is baj most, hogy nem jön velem senki, úgyis csak bosszantanak ma az emberek.

Ki-be járkálnak a betegek, míg végül az előttem lévőt szólítják. Mindjárt én jövök, ez az!

- Szia! Megkérdezhetem, hogy mennyi az idő? – lép oda hozzám egy középkorú férfi.

- Ne haragudj – mosolygok kissé félszegen, ugyanis nem először fordul ez velem elő. – Otthon felejtettem a telefonomat, úgyhogy nem tudom megmondani…

Tétován áll előttem, néz rám. Ez bizony bukta, barátom.

- És maga meg tudja mondani?

- Hét perc múlva lesz két óra – válaszol mellettem a nő. Ez nekem is jól jön, úgy rémlik, egy óra huszonnégy perckor jöttem el otthonról, két perc, amíg átérek a rendelőbe. Harmincegy perc. Remek.

Erre a férfi mellém ül. Megzavar az eszmefuttatásaimban, és ez kissé zavar. Mint mondtam, ma amúgy is mindenki bosszant – ezt az időjárásra fogom, ugyanis a menzeszem már elmúlt.

- Már elköltöztem a környékről – kezdi a mondandóját. -, de továbbra is a doktornőhöz járok én is, mert nagyon kedves és normális…

Igen, tényleg? Ő is? Én meg Zentai doktor úrhoz jöttem, mondom úrhoz… na, mindegy.

- Egyszer adott a mamának pénzt, meg volt szorulva, hogy a gyógyszereit ki tudja váltani.

Nem reagálok semmit, erre mit lehet mondani?

- Ide jársz a Narancs patikába?

- Nem – a kérdéseket mindig kényszernek érzem, mert sehogy nem lehet belőle kivágni magam. – Az utca végén van egy másik gyógyszertár, mi oda járunk, bár nem sűrűn…

- Csak akkor megyek oda, ha a Narancsban nincs valami – vág a szavamba. Kezdem kényelmetlenül érezni magam, meddig akar még faggatni?

- Hogy hívnak?

- Brigi vagyok – cselesnek érzem magam. Ilyenkor már pofátlanság az ember vezetéknevét is megkérdezni. Pörög az agyam, hogyha mégis erre vetemedne, mit mondjak. Talán a legjobb barátnőm vezetéknevét, az jó lesz, azt szoktam mondani.

- Józsi.

Végre elcsendesedik. Ekkor elkezdem szuggerálni az orvosi szoba ajtaját. Szinte könyörgök neki, hogy nyíljon ki és nyeljen el engem. De azt a nevet nem mondhatom, kilép az asszisztens és behív engem, akkor lebukok. Mit fognak hinni rólam az emberek? Rosszabbat, mint amit most…

- Itt laksz a környéken?

- Igen.

- Melyik utcában? – na, az ilyenekkel nem jó szórakozni. Szerencsére minden kisutcát ismerek a környéken, a bevált hazugságom adom.

- Borz utca.

- Nem ismerem, arra felé van? – mutat ki az ablakon. Bólintok. Ezt is letudtuk.

- És mi a vezetékneved?

- Szabó – nyelem le a undoromat, amire már előre fel kellett készülnöm. Elkámpicsorodik a szám, nagy levegőt veszek. Csak bejutok oda végre, őt meg magam mögött tudhatom.

- Hányas szám alatt laksz?

- Hát, ez elég bonyolult – kuszálom össze magam előtt a karjaimat, reprezentálva a következő mondatot, amit készülök kinyögni. -, mert ilyen labirintusszerűen vannak az utcák, a borz egészen rövid.

- Milyen utca, Borz? Olyan furcsa neve van… de mégis, mi van akkor kiírva?

Magam elé meredek, meggyőzően bólintok egyet és feladom.

- Hetes – bukik ki számon a szerencseszámom. Haha. Ez jó kis szóvicc. De tényleg, mindig ezt mondom, ha számot kérnek tőlem idegenek. Hét, hetes, hetedik, hétszer… akármi. Mindenre tökéletes. És nincs olyan rövid utca, amiben ne lenne legalább hét ház. Ennyi.

Ekkor kilép a másik ajtón a Doktor nő – keresztet is vetek magamban, mert elhívja Józsit.

Józsi persze, amint megkapja a vényeit, visszaköltözik mellém.

- Ezeket átnézem, hogy mind meg van-e – mondja nekem, én meg tüntetőleg újra azt a bizonyos ajtót kezdem bámulni.

Motyog még valamit maga elé, de akkor nyílik az ajtó, pattannék, hogy rohanok, de csak az előttem lévő férfi lép ki.

Hívjatok be, kérlek, mondjátok már a nevemet.

És jön a megváltás. Sosem repestem még így az örömtől, hogy orvoshoz mehetek – közben átfut az agyamon a sötét gondolat, hogy Józsi meg fog várni az orvosi rendelő előtt… de már nem érdekel.

Pár mondatot gyorsan összeszedek, amivel lerázhatom majd.

Az orvos és az asszisztense aranyosak, minden úgy történik, ahogyan én azt előre lejátszottam a fejemben. Kilépek a rendelőből és megkönnyebbülten indulok tovább, mert Józsit már nem látom sehol…

2016\06\08

A vendég

  • Miért? – kérdezi tördelve már vagy ezredszer. Csak mosolygok rajta a bajszom alatt. Kicsiny nappalimban ülünk, Ő a barna kanapémon, én pedig az íróasztalomnál egy széken.
  • Menni fog ez – bíztatom, bár csak úgy magamban mormogva, hangosan úgyis felesleges lenne. Cseppet sem tűnik fáradtnak, vagy letörtnek, sőt! Elámulok a lelkesedésén és a kitartásán. Felkászálódok, hogy megrakjam hasított fával a pislákoló tüzet a kandallóban. Kedves vendégem miatt gyújtottam be ezen az őszi estén, mert fogvacogva érkezett meg hozzám és téli nagykabátban ücsörgött az első fél órában. Mostanra levette ugyan a vastag bundát, de már nem csodálkozok, ha fázik. És egyre hidegebb lesz…

Egyébként igazán szeretek a tűz melengető fényénél és pattogó hangjánál beszélgetni Vele – hangulatos. Habár sokszor nem igazán értjük meg egymást.

  • Miért? – próbálkozik újra.
  • I don’t know – felelem csak úgy viccesen, mire kacagni kezd. Amúgy ma nem sokat beszél. Meg különben is, ha a fejébe vesz valamit, akkor azt sosem hagyja annyiban. Mondjuk nagyjából csak fél éve ismertem meg, és az elmúlt egy-két hónapban lettünk jó barátok.

Átvonszolom magam a konyhába – fáradt vagyok, csak nem rég értem haza a munkából -, hogy megnézzem a vacsorát. Pacalt készítek főtt krumplival, olyan igazi magyar módra. Ezt szereti valamiért a legjobban. Mármint a magyar ételek közül, amúgy nem tudom, mi lehet a kedvence.

Belekukkantok a tűzhelyen rotyogó lábasba és elégedetten tapasztalom, hogy hamarosan vacsorázhatunk. Előveszek pár krumplit, pucolni kezdem, közben odakintről hallom a monoton duruzsolást.

  • Miért… mi… ért…

Az ablak alatt állva gyorsan meghámozom a burgonyát, vizet engedek rá és begyújtom alatta a gázt. A felső szekrényből két tányért veszek ki, aztán a pult alatti fiókból villákat.

Egy tincs hullik az arcom elé, én meg ösztönösen kifújom a szememből. Pont az a kis szőke tincsem, amit nem régen mellíroztam be. Apró mosoly villan fel az arcomon.

Nagy sóhaj, hátraarc. Szinte kitépem a helyéről a hűtő ajtaját, és kiveszem a tokaji furmintot. Száraz és fehér. Ez újfent jó kedvre derít, ugyanis a vendégemnek is ez a fajta a kedvence.

Mindkettőnknek töltök és visszamegyek hozzá. Közlöm vele, hogy nemsokára eszünk, ám Ő meg sem hallja. Belemerült a gyakorlásba és úgy látom, el is gondolkozott valamin. Nem kérdezek inkább semmit, csendesen kortyolgatom a boromat.

  • Miért? – néz rám csillogó szemekkel.

Nos, sikerült Neki. Kimondta, méghozzá úgy, mintha vérbeli magyar mondaná. Na, jó, azért én érzem rajta az arab akcentust… vagyis berbert. Ayub ugyanis mindig külön kihangsúlyozta, hogy Ő nem arab, hanem berber. Általában angolul társalgunk, kivéve, amikor magyar szavakat tanítok Neki, vagy Ő nekem arabot.

Büszkén kel fel a kanapéról, és eltűnik a mosdóban. Közben megterítem az asztalt és tálalok.

Amilyen bizalmatlan voltam Vele kapcsolatban, amikor megismerkedtünk, most egyáltalán nem bánom. Talán még hiányozni is fognak ezek a csevegések, amikor hazautazik…

2015\04\29

GYVL - Peti, a Szörny

Peti, a Szörny

 

     Egyszer volt, hol nem volt egy kicsiny falu. Pici házikókban aprócska lények laktak: a koboldok. Békében és boldogságban éltek, semmire sem volt gondjuk. Évszázadok, sőt! Évezredek óta a  kicsiny falu csak terjeszkedett, aprócska lakói pedig sokasodtak.

     A királyi palotában egy nap hatalmas zűrzavar támadt. A Királyné pityergett, a Király pedig szakállát simogatta a trónszékben. A felzördülést egy szem fiúk, a herceg váltotta ki.

     - Édesapám! - szólt ugyanis a herceg, Kisfül. - Unatkozom. Ideje útnak indulni, hogy valami kalandot keressek. Úgy érzem, valaki rám vár, talán nem is olyan messze.

     - Kisfül, kicsi fiam - szipogott az Édesanyja. - Ne hagyj itt minket, mihez kezdünk nélküled? Apád kinek adja át a trónt, ha elmész?

     - Mire Édesapám olyan öreg lesz, visszaérek!

     - Fiam! Ellenzem a dolgot én is, mint Anyád, de elég nagy vagy már ahhoz, hogy dönts az életedről. Nem tarthatlak itt fogva - szólt az Öreg. - Menj és keresd meg a saját kalandod az életben!

     Másnapra a palota hatalmas batyut pakolt tele minden jóval útravalóul Kisfülnek, és reggel a kicsiny falu minden pici házikója előtt aprócska koboldok integettek búcsúzóul a hercegnek. Kisfül tehát elindult az erdő mélye felé. Ment mendegélt, mígnem ebédre fordult az idő. Megpihent egy fa tövében, hogy lakmározzon egy nagyot, aztán teli pocakkal ledőlt aludni. Mit sem sejtett a falut fenyegető veszélyről.

     A koboldok balszerencsésnek érezték ezt a napot. Reggel Kisfület vesztették el, délután pedig hirtelen eltakarta előlük a Napvilágot egy óriási Szörny. Fejvesztve menekültek, végül csak a Királynénak járt az eszében Kisfül. Vajon hol lehet ? Jól van, vagy már megette a Szörny ? Pár percen belül a falu nagy része kiürült...

     Peti megfáradt a délelőtti virágszedésben. Anyák napjára szedte őket, ugyanis aznap május első szombatja volt - és köztudott, hogy anyák napja pedig május első vasárnapján van. (Mielőtt teljesen szívtelennek titulálnátok Kisfület, el kell árulnom, hogy a koboldok nem ünnepelnek külön anyák napját!) Ideje még volt egy kevés, mielőtt hazaindult volna, így ledőlt az árnyékba, hogy elszenderedjen egy rövid időre.

     Hirtelen felriadt. Elszaladt a feje felett az idő, már délután volt. Kapkodni kellett magát, ha időben haza akart érni. Gyönyörű álma után (miszerint az anyukája nagyon örült a virágcsokornak), nagyot nyújtózott. A kulacsáért nyúlt, hogy igyon pár korty vizet a melengető napsütésben. Ekkor vette észre az aprócska embert, aki a kulacsa mögött kuporgott.

     - Te meg ki vagy ? - kérdezte Peti. Kisfül próbálta titkolni megszeppenését és azt, hogy fél ettől az óriástól, hiszen éppen ilyen kalandra vágyott. 

     - A koboldok hercege! - felelte bátran. - Te ki vagy? Ha bántani akarod a falumat, velem gyűlik meg a bajod!

     - Peti vagyok. Nem akarom bántani a falud. Bocsánat, ha félelmetes vagyok - szomorodott el Peti. - Anyukámnak szedtem virágot a réten, mert holnap anyák napja. Te is virágot szedtél az anyukádnak?

     - Mi az, hogy anyák napja? - döbbent meg Kisfül.

     - Minden évben egyszer van ilyen, a gyerekek virágot visznek az anyukájuknak és megköszönik neki, hogy világra hozták a gyerekeket. Van, aki még verset is ír az anyukájának. Ti nem szoktátok megünnepelni? - Peti egészen felbuzdulva mesélt az anyák napjáról.

     - Nálunk nincs külön anyák napja - mondta Kisfül. - Amikor a gyerekeknek születésnapjuk van, akkor egy kis mogyoróval köszönik meg az édesanyjuknak, hogy megszülte őket.

     - De ha nem virágot szedtél, akkor mit csinálsz?

     - Eljöttem otthonról, hogy kalandot keressek!

     - És megtaláltad?

     - Téged találtalak itt - nevetett Kisfül. - Vagy inkább Te találtál meg engem. Eljöhetnél a falumba, hogy bemutassalak a szüleimnek!

     - Sajnos ma már túl késő van hozzá, pedig igazán szívesen Veled mennék! - sóhajtott Peti.

     - Anyukám már vár otthon. Te is hazamész a faludba? Téged is biztosan vár az anyukád.

Kisfül elgondolkozott ezen. Mégsem hagyhatja el a családját csak így, egyik napról a másik. Talán haza kéne mennie.

     - Igazad van, biztosan engem is várnak otthon - nézett Petire Kisfül.

     - Ha szeretnéd, elvihetlek a tenyeremben, gyorsabban hazaérsz és addig is beszélgethetünk - ajánlotta fel Peti, miközben elrakta hátizsákjába a kulacsát és a virágcsokrot.

     - Remek lenne - mosolygott a koboldok hercege és összeszedelőzködött. 

     - Mutasd az utat, kicsi kobold!

     - Arra - bökött az ujjával az egyik irányba Kisfül.
Ám egyikőjüknek sem jutott eszébe, hogy Peti jóval nagyobbakat lép, mint a koboldok, így véletlenül rátaposott a falu szélén lévő pár házikóra.

     - Állj, állj meg! - kiáltott Kisfül. - Eltaposod a falumat!

     - Igazán nem akartam! - torpant meg kétségbeesetten Peti.

     - Tegyél le! Meg akarom nézni, hogy megsérült-e valaki! - jajgatott Kisfül.

Mikor újra szilárd talaj volt a talpa alatt, akkor vette észre, hogy a faluban senki nincsen.

     - Édesapám! - rikkantott nagyot. - Édesanyám!
Ekkor a közeli bokrok mögött meglátta a kukucskáló koboldokat. Rájött, hogy a faluja retteg a hatalmas Petitől.

     - Gyertek elő, egyet se féljetek! Peti nagyon kedves, senki sem akart bántani! Csak hazafelé igyekszik, mert virágot szedett az anyukájának! - hívta a falu népét Kisfül. Lassan előmerészkedtek a koboldok, Peti leguggolt hozzájuk.

     - Bocsánat, hogy eltapostam a házikóitokat - szontyolodott el Peti. - Segítek helyretenni őket.

     - Azt megköszönnénk! - mondta a Király. Hamar rendbe tették a falut, aztán Petinek indulnia kellett.

     - Így is késésben vagyok - búcsúzott. A falu összes koboldja integetett neki, Kisfül megígértette vele, hogy máskor is jön majd.

Peti nem késett sokat, ám az anyukája így is megkérdezte, merre járt.

     - Aggódtam érted, kisfiam!

     - El se fogod hinni, mi történt velem! Apró lényekkel találkoztam! - mesélte lelkendezve Peti. - Koboldokkal.

     - Valóban? - nevetett az anyukája. Összekócolta Peti haját. - Talán álmodtad őket?

     - Nem, anya! Tényleg ott laknak az erdőben!

     - Na, meséld el, hogy mi történt ma! - mosolygott édesanyja, de persze nem hitte el, hogy léteznek koboldok.

     - Felébredtem az erdőben és akkor ott volt egy aprócska lény, Kisfül...

 

Itt a vége, fuss el véle. Ha nem hiszed, járj utána, a padláson lakó kisegerek még ma is erről cincognak!

 

2015\02\08

Fehér vagy vörös ?

Talán hullik odaki' a hó.
Látom, de nem érzem.
Forró víz folyik a csapból,
és meleget áraszt a radiátor.
Az éget, finom az íze. 
Úgy fehérlik, vakítóan,
mint ceruzám alatt a papír.
Le is rajzolnám, írnék is róla.
De látod, de nem érzed.
Karcolja a bőröm, hallom.
Ahogy a körmöd a táblán.
Oda se az való, oda is fehér.
Talán kréta. Ha nem piros.
De ez nem is piros. Vörös.
Ez már nem csak talán.
Itt van a csuklómon.
Látom és érzem.

2014\11\16

Kauzalitás*

Az ébredés aranyos varázsporrá

alakította a repülő húzta csíkot,

majd ezüstfonalat szőtt a csigák

nyomán. A szürrealitás talaján

mozogva kezdtem elszakadni.

Ébenfekete valóságot vontam

magam köré. Édes csilingelés

simogatta lelkem, megannyi

apró tüneményt teremtve.

 

Nekem most ért véget a nap.

Mások kelnek, akkor fekszem.

Éjjeli őre lettem talán az Ittnek

a Mostban. És kibírom, mert

nem fáj; nincs jó vagy rossz;

relativitás szült engem, nevelt

az érzéketlenség. Dönthetek

– lehetőséget adhatok rá –

és én megteszem.

 

2014.09.24

*az ok-okozat összefüggés törvénye

2014\11\16

Cogito ergo sum*

Az Édenkertben feküdve

felhőt csiripelő köveken

csigák csúsztak felém.

Felberregett a távoli patak,

bennük az egyforma halak

buta sikítása, az árral úszva…

 

Függőszékben hintázva

pihent a bensőm - éppen

ébredt – kinyitotta a szemét.

Hűvös simogatás és a nyugalom

melege áradt szét kézfejeimen.

Elengedhetetlen csend

törte meg az értelmetlen

visszhangot, hogy lássam…

 

Belenyúltam a sötétbe,

ahol világosabb volt, mint

idekint. Szólt. Én pedig akartam.

Kedvesebb volt nekem

az összes evilági lénynél,

mert megértette vívódásomat.

Maradjak, s ha megyek,

ezen a Földön vagy vele tartsak?

Nagy lépés az Édenkertből

vajon a menybe érni…

 

2014.09.22

*Gondolkodom, tehát vagyok. (Descartes)

süti beállítások módosítása