Papír az üzemorvosnak
Szóval, amikor az ember lányát a háziorvosánál sem hagyják nyugodni…
Tudod, amikor felkészülsz, hogy legalább egy fél órát kell majd ücsörögnöd a váróban és útközben, odafelé kitalálsz magadnak pár jó témát, amiről majd elmélkedhetsz… legalábbis én így szoktam.
Belépek, hangosan köszönök – mert így illik -, húzok egy sorszámot, előkészítem az irataimat, amit ugye, mindig kérnek és befoglalom az egyik széket. Ez fontos, mert ha most nem ülök le, két perc múlva nem marad egy szabad hely sem, aztán várakozhatok állva. Ami egyébként nem is okozna gondot, de a mostani átgondolnivalóimhoz szükséges.
Először letisztázom magamban, hogy mit is fogok mondani, amikor közlik, hogy nincs rendben a TB-m. „Igen, doktor úr! Tudok róla, a fogorvosnál is mondták. Az előző munkáltatóm…” Et cetera, et cetera. Jó pár percig el is mélázok, hagyom, hogy újra feljöjjenek bennem az ezzel kapcsolatos emlékek. Aztán jöhet a következő.
Vissza kell mennem a közvetítőirodába, mert elfelejtettem vinni a „legmagasabb iskolai végzettségemről szóló bizonyítványt” – az érettségimet. Nem is baj most, hogy nem jön velem senki, úgyis csak bosszantanak ma az emberek.
Ki-be járkálnak a betegek, míg végül az előttem lévőt szólítják. Mindjárt én jövök, ez az!
- Szia! Megkérdezhetem, hogy mennyi az idő? – lép oda hozzám egy középkorú férfi.
- Ne haragudj – mosolygok kissé félszegen, ugyanis nem először fordul ez velem elő. – Otthon felejtettem a telefonomat, úgyhogy nem tudom megmondani…
Tétován áll előttem, néz rám. Ez bizony bukta, barátom.
- És maga meg tudja mondani?
- Hét perc múlva lesz két óra – válaszol mellettem a nő. Ez nekem is jól jön, úgy rémlik, egy óra huszonnégy perckor jöttem el otthonról, két perc, amíg átérek a rendelőbe. Harmincegy perc. Remek.
Erre a férfi mellém ül. Megzavar az eszmefuttatásaimban, és ez kissé zavar. Mint mondtam, ma amúgy is mindenki bosszant – ezt az időjárásra fogom, ugyanis a menzeszem már elmúlt.
- Már elköltöztem a környékről – kezdi a mondandóját. -, de továbbra is a doktornőhöz járok én is, mert nagyon kedves és normális…
Igen, tényleg? Ő is? Én meg Zentai doktor úrhoz jöttem, mondom úrhoz… na, mindegy.
- Egyszer adott a mamának pénzt, meg volt szorulva, hogy a gyógyszereit ki tudja váltani.
Nem reagálok semmit, erre mit lehet mondani?
- Ide jársz a Narancs patikába?
- Nem – a kérdéseket mindig kényszernek érzem, mert sehogy nem lehet belőle kivágni magam. – Az utca végén van egy másik gyógyszertár, mi oda járunk, bár nem sűrűn…
- Csak akkor megyek oda, ha a Narancsban nincs valami – vág a szavamba. Kezdem kényelmetlenül érezni magam, meddig akar még faggatni?
- Hogy hívnak?
- Brigi vagyok – cselesnek érzem magam. Ilyenkor már pofátlanság az ember vezetéknevét is megkérdezni. Pörög az agyam, hogyha mégis erre vetemedne, mit mondjak. Talán a legjobb barátnőm vezetéknevét, az jó lesz, azt szoktam mondani.
- Józsi.
Végre elcsendesedik. Ekkor elkezdem szuggerálni az orvosi szoba ajtaját. Szinte könyörgök neki, hogy nyíljon ki és nyeljen el engem. De azt a nevet nem mondhatom, kilép az asszisztens és behív engem, akkor lebukok. Mit fognak hinni rólam az emberek? Rosszabbat, mint amit most…
- Itt laksz a környéken?
- Igen.
- Melyik utcában? – na, az ilyenekkel nem jó szórakozni. Szerencsére minden kisutcát ismerek a környéken, a bevált hazugságom adom.
- Borz utca.
- Nem ismerem, arra felé van? – mutat ki az ablakon. Bólintok. Ezt is letudtuk.
- És mi a vezetékneved?
- Szabó – nyelem le a undoromat, amire már előre fel kellett készülnöm. Elkámpicsorodik a szám, nagy levegőt veszek. Csak bejutok oda végre, őt meg magam mögött tudhatom.
- Hányas szám alatt laksz?
- Hát, ez elég bonyolult – kuszálom össze magam előtt a karjaimat, reprezentálva a következő mondatot, amit készülök kinyögni. -, mert ilyen labirintusszerűen vannak az utcák, a borz egészen rövid.
- Milyen utca, Borz? Olyan furcsa neve van… de mégis, mi van akkor kiírva?
Magam elé meredek, meggyőzően bólintok egyet és feladom.
- Hetes – bukik ki számon a szerencseszámom. Haha. Ez jó kis szóvicc. De tényleg, mindig ezt mondom, ha számot kérnek tőlem idegenek. Hét, hetes, hetedik, hétszer… akármi. Mindenre tökéletes. És nincs olyan rövid utca, amiben ne lenne legalább hét ház. Ennyi.
Ekkor kilép a másik ajtón a Doktor nő – keresztet is vetek magamban, mert elhívja Józsit.
Józsi persze, amint megkapja a vényeit, visszaköltözik mellém.
- Ezeket átnézem, hogy mind meg van-e – mondja nekem, én meg tüntetőleg újra azt a bizonyos ajtót kezdem bámulni.
Motyog még valamit maga elé, de akkor nyílik az ajtó, pattannék, hogy rohanok, de csak az előttem lévő férfi lép ki.
Hívjatok be, kérlek, mondjátok már a nevemet.
És jön a megváltás. Sosem repestem még így az örömtől, hogy orvoshoz mehetek – közben átfut az agyamon a sötét gondolat, hogy Józsi meg fog várni az orvosi rendelő előtt… de már nem érdekel.
Pár mondatot gyorsan összeszedek, amivel lerázhatom majd.
Az orvos és az asszisztense aranyosak, minden úgy történik, ahogyan én azt előre lejátszottam a fejemben. Kilépek a rendelőből és megkönnyebbülten indulok tovább, mert Józsit már nem látom sehol…