• Miért? – kérdezi tördelve már vagy ezredszer. Csak mosolygok rajta a bajszom alatt. Kicsiny nappalimban ülünk, Ő a barna kanapémon, én pedig az íróasztalomnál egy széken.
• Menni fog ez – bíztatom, bár csak úgy magamban mormogva, hangosan úgyis felesleges lenne. Cseppet sem tűnik fáradtnak, vagy letörtnek, sőt! Elámulok a lelkesedésén és a kitartásán. Felkászálódok, hogy megrakjam hasított fával a pislákoló tüzet a kandallóban. Kedves vendégem miatt gyújtottam be ezen az őszi estén, mert fogvacogva érkezett meg hozzám és téli nagykabátban ücsörgött az első fél órában. Mostanra levette ugyan a vastag bundát, de már nem csodálkozok, ha fázik. És egyre hidegebb lesz…

Egyébként igazán szeretek a tűz melengető fényénél és pattogó hangjánál beszélgetni Vele – hangulatos. Habár sokszor nem igazán értjük meg egymást.

• Miért? – próbálkozik újra.
• I don’t know – felelem csak úgy viccesen, mire kacagni kezd. Amúgy ma nem sokat beszél. Meg különben is, ha a fejébe vesz valamit, akkor azt sosem hagyja annyiban. Mondjuk nagyjából csak fél éve ismertem meg, és az elmúlt egy-két hónapban lettünk jó barátok.

Átvonszolom magam a konyhába – fáradt vagyok, csak nem rég értem haza a munkából -, hogy megnézzem a vacsorát. Pacalt készítek főtt krumplival, olyan igazi magyar módra. Ezt szereti valamiért a legjobban. Mármint a magyar ételek közül, amúgy nem tudom, mi lehet a kedvence.

Belekukkantok a tűzhelyen rotyogó lábasba és elégedetten tapasztalom, hogy hamarosan vacsorázhatunk. Előveszek pár krumplit, pucolni kezdem, közben odakintről hallom a monoton duruzsolást.

• Miért… mi… ért…

Az ablak alatt állva gyorsan meghámozom a burgonyát, vizet engedek rá és begyújtom alatta a gázt. A felső szekrényből két tányért veszek ki, aztán a pult alatti fiókból villákat.

Egy tincs hullik az arcom elé, én meg ösztönösen kifújom a szememből. Pont az a kis szőke tincsem, amit nem régen mellíroztam be. Apró mosoly villan fel az arcomon.

Nagy sóhaj, hátraarc. Szinte kitépem a helyéről a hűtő ajtaját, és kiveszem a tokaji furmintot. Száraz és fehér. Ez újfent jó kedvre derít, ugyanis a vendégemnek is ez a fajta a kedvence.

Mindkettőnknek töltök és visszamegyek hozzá. Közlöm vele, hogy nemsokára eszünk, ám Ő meg sem hallja. Belemerült a gyakorlásba és úgy látom, el is gondolkozott valamin. Nem kérdezek inkább semmit, csendesen kortyolgatom a boromat.

• Miért? – néz rám csillogó szemekkel.

Nos, sikerült Neki. Kimondta, méghozzá úgy, mintha vérbeli magyar mondaná. Na, jó, azért én érzem rajta az arab akcentust… vagyis berbert. Ayub ugyanis mindig külön kihangsúlyozta, hogy Ő nem arab, hanem berber. Általában angolul társalgunk, kivéve, amikor magyar szavakat tanítok Neki, vagy Ő nekem arabot.

Büszkén kel fel a kanapéról, és eltűnik a mosdóban. Közben megterítem az asztalt és tálalok.

Amilyen bizalmatlan voltam Vele kapcsolatban, amikor megismerkedtünk, most egyáltalán nem bánom. Talán még hiányozni is fognak ezek a csevegések, amikor hazautazik…