Selymes hajam halkan hullik alá
a mennyezetről.
A Fehér Medve szelíden öleli körbe
minden porcikámat, lazán vállamra vetve
a hideget.
Hópelyhemre húzom sálamat,
épp csak a szemem szikrázik szótlanul
a Nyugalomtól.
Testemben Békesség hajtja a vért körbe,
és körbe… és körbe...

Magas szárú pocsolyáimba bújtatom bokáimat,
lábaim előtt színes levelekként robban szét
a bal karom.
Összeolvad tekintetemben az égi könny a betonnal;
Mintha egy lenne a beton fával,
a fa a kerítéssel,a kerítés a hulló hóval,
a Hó… a Hó pedig maga
a szívem.
És így folytatódik ez tovább újra körbe…
és körbe… és körbe...

2017. január