Az Édenkertben feküdve

felhőt csiripelő köveken

csigák csúsztak felém.

Felberregett a távoli patak,

bennük az egyforma halak

buta sikítása, az árral úszva…

Függőszékben hintázva

pihent a bensőm - éppen

ébredt – kinyitotta a szemét.

Hűvös simogatás és a nyugalom

melege áradt szét kézfejeimen.

Elengedhetetlen csend

törte meg az értelmetlen

visszhangot, hogy lássam…

Belenyúltam a sötétbe,

ahol világosabb volt, mint

idekint. Szólt. Én pedig akartam.

Kedvesebb volt nekem

az összes evilági lénynél,

mert megértette vívódásomat.

Maradjak, s ha megyek,

ezen a Földön vagy vele tartsak?

Nagy lépés az Édenkertből

vajon a menybe érni…

2014.09.22

*Gondolkodom, tehát vagyok. (Descartes)