Az egyszobás garzonlakás többedik látásra is aprónak tűnt. A konyhát az ablak alá rögzített, lehajtható asztallal lehetett még szűkebbé varázsolni. A mellékhelyiség nem kapott külön lakosztályt, egy térben helyezték el a tusolóval. Az egyetlen szoba északra néző falát ablak borította, meg persze egy üvegajtó, ami a teraszra nyílt. Ott is csak egy kisebb asztal fért el, a hozzá illő székkel.

A szoba egyáltalán nem volt zsúfolt. A közepén kétszemélyes matrac kapott helyett, körülötte a földet fóliával fedték. Mindenféle méretű ecsetek és szivárványszínű festékek lepték el a szobát.

Az egyik sarokban egy lány ült, éppen valami polipszerű, kitalált lényt kreált az alig használt konnektor mellé. Tapasztalatból tudva, mennyire képes elmerülni az alkotásban, felhúzta a vekkerét, mielőtt munkához látott volna. A színpompás kütyü most boldog berregéssel el is végezte feladatát.

A lány még húzott néhány utolsó vonást az ecsettel, majd felállt. Messziről megszemlélte aznapi teljesítményét, aztán lemondó sóhaj kíséretében a fürdőbe csoszogott.

Pár éves rasztáit hajgumival fegyelmezve, koptatott, néhol már-már majdnem szakadt farmerjából és batikolt pólójából kibújva a tusolóba mászott. A melegedni nem akaró víz figyelmeztette, hogy ideje befizetni – természetesen megint késve – a vízszámlát.

Az emiatt felettébb gyors zuhanyzást követően magára kapkodta a gyári munkásruhát, és unottan biciklire pattant, hogy ismét egy borzalmas műszakot nyomjon le. Legalább ezen a héten éjszakás volt, így a valódi munkája, amivel pénzt keresett, nem vette el az időt a kedvelt munkájától, ami a pénzt vitte. Ugyanis lámpafény mellett nem szeretett festeni, ami kizárta az éjszakai otthoni-melót.

Még el sem indult, de máris alig várta, hogy hazaérjen.

 Ám amikor egy vasúti kereszteződéshez álmodozva ért oda, kis híján ott is hagyta a biciklijét. Na meg a fejét, kezét, lábát, miegymást, amit a vonat suhanó kerekei felszeleteltek volna, ha egy erőteljes lökéstől a földre nem kerül. Az erőteljes lökés okozója egy hirtelen kivágódó kocsiajtó volt. A lány felpattant, sérült biciklijét vizsgálgatva bosszankodott. Ma sem jut már el ezzel az ócskasággal a gyárba. Akkor aztán hiába magyarázhatja az őrült kocsisokat, meg a balszerencséjét, meg a rossz csillagállást a főnékének, mindenképpen kirúgják. Elveszti az állását, vele együtt a fizetését – amire egyébként nem volt szüksége, csak hát ez a pénzéhes világ… tudjuk, hogy van ez. – és szerény kis hajlékát. Minek a falait fogja festegetni? És egyáltalán. Mivel?

Gondolatait nagybőgővel harmonizáló hang szakította félbe. Mindig kedvelte a nagybőgőt. Suhanc korában meg is pengethetett egyet – nagy álmélkodással, hogy mennyivel nehezebb, mint gondolta.

-          Figyel rám egyáltalán? – fogta meg a vállát a hang tulajdonosának keze.

-          Tessék?

-          Maga mindig ilyen szétszórt? Azt mondtam, mindjárt jön a… - ekkor vonatfütty, zakatolás siklott mellettük. Az anyaságra teremtett nemű ezt mindig világvége hangulatúnak ítélte, össze is rezzenve a férfi mögé bújt. Kijöttek belőle az ösztönök, kezét a pocakjára helyezte, holott nem is volt benne semmi, amit védeni kellett.

-          Talán várandós? – húzta fel a szemöldökét a másnemű. A lány megrázta a fejét. - A vonatra figyelmeztettem, elnézést a durva módszerért, de hirtelen nem jutott más eszembe. Hova igyekezett ilyen elgondolkodva?

-          Munkába. De elkések. Vége az életemnek. Hajléktalan leszek, koldus. Vagy ami még rosszabb: öngyilkos!

-          Ne butáskodjon. Szívesen elviszem kocsival. Nem fog elkésni. A biciklit feldobjuk a platóra. Ha elárulja, hánykor végez, magáért megyek, hogy hazavigyem.

-          Kedves magától, de nyilván dolga van. Családhoz, lurkókhoz siet? Esetleg elrabolna, netán strici?

A férfi felnevetett az abszurd állításon.

-          Greg vagyok, és szerintem fiatal a saját családhoz. Ami a többit illeti, olyan képtelen dolgokkal rukkolt elő, hogy nem is vagyok hajlandó figyelembe venni őket. Segíteni szeretnék, ugyanis szociális munkásnak készülök.

-          Ó. Ez megnyugtató, akkor rendben. Elvihet, meg haza is fuvarozhat – felelte a lány. – Cserébe meghívom reggelire.

-          Nem gondolja, hogy korai lenne a kapcsolatunknak egy reggeli? Az már szinte randi, nem?

-          Emberekkel foglalkozik és fél a párkapcsolattól? Érdekes. – így a lány.

-          Inkább gyerekekkel meg fiatalokkal foglalkozom, egyelőre ifjúságsegítő vagyok, és nem félek a párkapcsolattól, csupán korainak gondolom a randit. – így a férfi.

-          Szó sem volt randiról. Randi, ha egy nő meg egy férfi – igen, fontosnak tartom a különböző neműséget – vonzódik egymáshoz, ilyenformán tulajdonképpen a vacsora végét sem várják ki azzal, hogy a másiknak essenek.

-          Remek. Akkor induljunk, mielőtt elkésne a munkából.

Behuppantak az ülésre, a bicikli hátul zötyögött.

-          Jól vettem ki, hogy maga nem talál vonzónak? – kérdezte Greg.

-          Ránézésre szemrevalónak tűnik, de sajnos az első látásra szerelem nálam inkább a színek és ecsetek kavalkádjára vonatkozik.

-          Áhítozik, vagy fest is?

-          Festem én a szobámat, minden héten más a minta.

-          Fejből, netről? Honnan lopja az ihletet? – cukkolta a vezető.

-          Most épp maga az ihletadó. Egyébként Lili vagyok és megérkeztünk. Köszönöm a fuvart, akkor reggel találkozunk!

-          Viszlát, Lili.

-          Viszlát, Greg.

2013 ősz