A vonat zakatolva siklott ki az állomásról. Boglárka még egy utolsó pillantást vetett az peronon ácsorgó szüleire, borús tekintettel integetett, majd elővette az egyik könyvet, amelyet magával hozott a hosszú útra. Pontosan nem tudta, mennyi idő alatt fog odaérni, és tulajdonképpen azt sem tudta, hogy hova. A vonat útközben ugyanis sehol nem áll meg, elindult és most addig megy, amíg oda nem ér. 
Egyedül ült a kabinban. Örült neki, legalább nyugodtan magába fordulva olvashatott.
Vagyis olvashatott volna, ha nem törnek rá állandóan felesleges kérdésekkel az ételeiket, édességeiket a lány nyakába sózni kívánó árusok. A harmadik alkalommal bosszankodva írt egy cédulát, amit kiragasztott a kabin ajtajára. Onnantól kezdve nem is zavarták. 
Visszaemlékezve gyorsan eltelt a vonatút, semmi különös, semmi szokatlan nem volt benne. Talán másfél napja mehetett megállás nélkül, ez idő alatt Boglárka aludt, evett és olvasott – három könyvvel is végzett -, amikor végül is megállt. 
A lány kinézett az ablakon. A nagy pusztán kívül semmit sem látott, ebből arra következtetett, hogy a másik oldalon kell leszállni. Bosszankodott egy kicsit. A szülei komolyan elküldték ide az isten háta mögé az egész nyári szünetre? Megrázta a fejét. Nyilván jó okuk volt rá, és majd meg is fogja tudni, miért szakították el mindentől. 
Bár a vonat számtalan vagonból állt, kevesen szálltak le. A ragyogó, nyári napsütés hirtelen bántóan vakította a lány szemét. A gomolygó füst, a mozdony hangjai elnyomtak minden más zajt. Boglárkánál nem volt sok holmi: egyetlen kézitáska, benne iratok, négy könyv – mind fantasy regény -, és pénz. Nagyot sóhajtott, amikor rádöbbent, hogy semmiféle peron nincs, egy bokorsor jelezte a leszállóhelyet. A vonat lassan továbbsiklott a pályán, a lány egy darabig nézett utána.
Az emberek kis tömegben jobbra tartottak, a lány is velük hömpölygött, míg el nem kapta valaki a karját. Egy idősebb férfi, egyszerűen öltözve, farmerben és fehér ingben, mezítláb. Fején hatalmas karimájú kalap, ami eltakarta arca nagy részét. Valószínűleg a nagybáty.
A többi utassal ellentétben ők balról kerülték meg a talán mérföld hosszú bokorsort. A férfi nem szólt, a nevét sem mondta meg, mondjuk a lány azt úgyis tudta. A fiatal lány nyűgös kedvében volt, ezért inkább nem szólalt meg, hogy az első beszélgetés ne torkolljon katasztrófába. Csendben lépkedtek egymás mellett, mígnem elértek a bokor- és fasor végére, ami eddig eltakarta a kilátást. 
A kanyarban Boglárka döbbenten állt meg. A látványtól szinte leesett az álla, majdnem fel is sikított. Kísérője először észre sem vette, hogy lemaradt, már jó tíz méterrel előbb járt, mikor visszanézett. A hatalmas pusztaságban szabadon garázdálkodó szél lekapta a fejéről a kalapot. Boglárka most rá meredt. 
Szóval, a környéken az égvilágon sehol semmi, néhány fehér ajtó a levegőben csak úgy. Rendben, majd kiderül, mi rá a magyarázat. De hogy az apja bátyja elvileg ötvenhét évesen egy tinédzserkorú fiú arcát viselje magán, az már sok volt. 
- Mindent el fogok magyarázni, amint hazaértünk. De most sietnünk kell, gyere, légy szíves! – szólalt meg a férfi. A lány döbbenetében elindult András felé – ugyanis ez volt a neve a férfinek. András kinyújtotta bal kezét, Boglárka pedig megfogta. – Nem tudom, mikor járható a folyosó… 
- Folyosó? – suttogta a lány és nyelt egy nagyot. 
- Igen. Ez a mi világunkba vezető ajtó. Csak nagyon ritkán nyílik ki a folyosó, legalábbis a mi időnk szerint. A szüleid azt hiszik, két hónapot leszel nálunk. De valójában nagyjából két évet… ne ijedj meg, nagyon fog tetszeni. És nem fogsz olyan gyorsan öregedni, mint itt, senki nem veszi majd észre rajtad. De most várnunk kell. 
A férfi leült az ajtó elé. 
- A feleségem azt mondta, jön értünk, amint tud. Kész szerencse, hogy idefele ilyen könnyen ment minden. A mai napon talán hétszer nyílik ki a kapu, minden alkalommal érkezik vonat is… 
Boglárka közben törökülésben letelepedett András mellé. Mi ez az egész? 
- Vagyis a ti időtök szerint ez egy nap alatt történik, de a mi időnk szerint hét nap alatt. Az órád azt mutatja, alig több, mint két órája jöttem el otthonról, de otthon már letelt egy nap. Ez a harmadik nap, harmadjára nyílt a folyosó, amikor jöttem. Ne haragudj, ideges vagyok. A helyzet elkerülhetetlen volt… A szüleid felvették velem a kapcsolatot, és nem mondhattam a kérésükre nemet, ezért vagy most itt. Az idő különbözősége igazából egyáltalán nem lényeges dolog, ha ott leszünk, nem észlelsz majd belőle semmit, csak a két világ közötti mászkálásnál tűnik fel… 
- András…
- Igen? 
- Minden ajtó másik világba visz? – nézett szét a lány. 
- Igen.
- De hát…
- Idejében kiderül minden… Nagyon közel érzem a feleségem jelenlétét, nem sokára megékezik. 
Ücsörögtek még a fűben egy darabig. Boglárka egyre több dolgot furcsának talált. A nap a lehető legforróbban sütött – elvileg, mégsem volt melege, már órák óta nem ivott, nem evett – mégsem volt szomjas, vagy éhes. Nézte a többi embert a többi fehér ajtó előtt. Álltak, ültek, beszélgettek. Várták a másik világból érkezőt. 
- Mi lesz, ha kinyitom az ajtót? 
- Nyisd ki – bólintott a férfi. A lány felállt, leporolta a koszt a nadrágjáról – átvillant az agyán, hogy voltaképpen nem is lett koszos a nadrágja -, és néhány lépés után remegő kézzel a kilincs után nyúlt. Maga felé húzta az ajtót, de mögötte nem volt semmi, csak a pusztaság. Az ajtó nem vezetett sehová. 
- Ilyen, amikor be van zárva a folyosó. De csukd vissza, Kriszta bármelyik pillanatban megérkezhet! 
A lány visszaült a férfi mellé. 
A szája szélét rágcsálva bámult az ajtóra. Az agya feldolgozta az események sűrűségét. 
És az ajtó kinyílt. 
- Szervusztok, Kedveseim! Gyertek gyorsan! 
A nő karjával hívó mozdulatokat tett feléjük, közben boldogan mosolygott, egész lényéből nyugalom áradt. Akkor hát – gondolta a lány. – Nincs visszaút. Két év… 
Átlépték a küszöböt, az ajtó másik oldalán most volt valami. De hogy mi? Csak egy szürke, unalmasnak tetsző, hosszú folyosó. Ténylegesen egy folyosó. 
Az ajtó pedig becsukódott utánuk. A vad szél néhány perc múlva meglibbentette az ajtót, amely nyikorogva kitárult. A másik oldalon pedig nem volt semmi, csak a pusztaság.

2013 tél