Kifeküdtem a kertbe olvasni. Szabó Magda egyik igen szórakoztató regényét, Az ajtó-t. Igazi nyár eleji idő várt, az udvar végébe még odapislákolt a késő délután egyik utolsó napsugara, és édesapám rigója a ház tetején énekelt. Persze, csak mi mondtuk, hogy az övé, mert apámmal szeretett a legjobban beszélgetni.
Hanyatt fordultam a pléden idelent, a fejem felett lassan cammogott nyögve egy megfáradt felhő. Nem sietős kedvében, inkább az öregek megfáradt haladósságával. Ilyen messziről szinte alig vettem észre, hogy valaki mocorog rajta. A széle úgy ragyogott, mintha a Nap sütne oda erősen, ám rájöttem, hogy göndör fürtöket csókolgat szerelmesen a Szellő. Most két kis lábacska vágódott le a peremén, s még nagyobb fényességgel tündöklött.
Gombszemét még meg sem láttam, amikor hirtelen különös érzés lett úrrá rajtam.
Kifordítottak.
Vagy pont így lettem visszafordítva, el lehet dönteni. Mint a párnahuzat, aminek az egyik oldala fényes, de a másik puha. Azt is el lehet dönteni. Mindenesetre sokáig bámult le rám ide, le, ezalatt azon morfondíroztam, mit keres ő odafent. Talán írnom kéne neki levelet. De az olyan gyerekes. A gyerekek írnak levelet a Mikulásnak, ha még hisznek benne.
De most semmi sem tűnt gyerekesnek.
Manapság magára hagyott kirakódarabokat gyűjtök, már találtam kettőt. Nagy kincsek. Legalábbis nekem. Tegnap megnéztem a Szaffit – boszorkányság -, másik nap meg valami újabb mesefilmet. Talán a gombszemű lány régebb óta figyel engem, mint hiszem. Itt a papír, itt a toll. Írok neki levelet. Hátha válaszol. Majd a borítékra címnek a felhőt adom meg…
Közben tovakúszik-mászik a felhője. Kitalálom, hogy holnap kirándulni megyek, Varázs-lóhoz meg Pirihez.
De most olvasok tovább, már úgyis ki lettem fordítva, már mindegy, akkor meg ráérek…

Másnap fel is keresem Pirit, a szellemrózsát, aki régi barátként üdvözöl – limonádét meg pogácsát csapva a hóna alá a tópartra megyünk pihenni. Nem köntörfalazok.
- Ki az a gombszemű lány a felhőn?
Az egyik tövisével babrál. Reszelgeti a hegyét, vagy mi, azt hiszem, hogy kevésbé szúrjon. Csinosít rajta még egy keveset, majd nagyot kortyol a limonádéből.
- Miért érdekel?
- Csak.
- Akkor nem mondhatok semmit – makacskodik. – Varázs-ló szerint magunknak kell rájönnünk, ki ő és mit akar. De egy történetet elmesélhetek.
Harap kettőt a pogácsából, ráérősen el nyámmogja, míg én tűkön ülök.
- Valamikor régen, amikor még Varázs-ló sem ebben az erdőben élt – és tényleg. Felejts el mindenkit, aki most itt lakik, mert olyan sok idő eltelt azóta, hogy már megszámolni sem lehet… - a távolba réved, mintha az őseire gondolna. Vagy más bolygóra, ahová a szíve visszahúzza. – Állítólag akkor még éltek tündérek. De tudjuk, hogy tündérek nem léteznek! Varázs-ló begolyózott, azt mondja, volt egy tündér szerelme…
- Piri! – csattan egy mély, megbízható hang a hátunk mögül.
- Igen, igen – szabadkozik a rózsalány. – Ehhez nekünk semmi közünk. Röviden, van valami különleges erejű rongybaba. Vagy kettő – igen, emlékszem. Ketten vannak, akiket szétválasztottak. A gombszemű lány megjelenése a visszatérésük hírét hozza.
- Láttam őt – jegyzem meg büszkén csillogó szemekkel.
- Mindenki látta őt – brummog Varázs-ló. – Le fog jönni, ő egy tündér. Lejön, hogy elmondja, megint együtt mozog a két rongybaba.