Milyen régóta is járok ezen az úton – gondolod magadban. Már vagy öt éve… ugyanahhoz az almaárushoz.

Nézed a virágzó fákat, tavasz van. Arra gondolsz, hogyan lehetnek ilyen gyönyörűek a virágok az alig melengető napfényben fürödve. Szereted ezt az utat. Már úgy megszoktad: láttad esőben ázva, fehéren vakítani a hótól, és még abban a tikkasztó hőségben is, ami tavaly nyáron volt.

Szereted, mert megszoktad. Tudod, mire számíthatsz, ha ezen az útvonalon mész a piacra ahhoz az almaárushoz.

Az almaárus. Mindig kedves mosolyával vár az út végén és az almáival. Mindig szeretted az almáit. Nem voltak a legszebbek, sem a legnagyobbak, de ránézésre tulajdonképpen tetszett neked. Meg úgy az íze is finom volt, bár nem kiemelkedően. Összességében véve teljesen jó almák voltak. Igen, kijelenthetjük, hogy szeretted az almáit is.

Ebben az évben viszont lehetőséged adódott egy csemete almafát ültetni az kertedbe. Hetek óta csak ezen töprengsz. Elfogadd? Vagy ne?

Most, ahogy sétálsz az almaárushoz a piacra a megszokott úton, bevillan. Mintha egy égből jövő villám csapna beléd, vagy éppen Gábriel jelenne meg neked is. Hiszen olyan szép ez az út, és milyen drága az a mosoly, amit az almaárus az almái mellé ad - tanakodsz magadban. Miért is ültetnék almafát a kertembe, hogy csak az udvarig kelljen kimenni? Mikor jönnék akkor újra végig ezen a csodálatos úton, a bájos almaárus lányhoz?”

Ahogy így suhannak fejedben a gondolatok… azért eszedbe jut az a különleges almafa. Olyat még nem láttál sehol. Sírrabló almafa.

Gondozni, ápolni szeretnéd azt a különleges fát, hogy hozzád nőjön. Nem mutogatnád senkinek, csak magad bámulnád naphosszat a verandáról, várva, hogy mikor érik ehetőre az almája. Elmélázol, hogy az már mindig ott lenne neked, minden évben teremne almát.

De kitolod a lelked mélyére a gondolatát.

Nem kell nekem almafa, ez az út is nagyon különleges, meg az almaárus, és ez az egész, hogy én ezen az úton járok ahhoz az almaárushoz beszélgetni - döntesz végül. Meg amúgy is... talán félsz egy kicsit ettől a változástól.

Következő évben ismét a szokásos utad felé veszed az irányt. Boldogan lépkedsz a macskaköveken, csodálod a gesztenyefákat, a tövükben az apró kis gombákat, az ágaik között megbújó madárfészkeket. Csodálod a fűben a vadvirágokat, a pitypangokat, a házak ablakában ülő orchideákat. Csodálod az égen lassan úszó bárányfelhőket és azt, hogy ilyen boldog vagy.

Oda is érsz a piacra, végigmész a sorok között, ám az almaárusod asztala üres. Senki sem áll a asztal mögött. Körbenézel, hátha csak te tévesztetted el az asztal, nem érted. És akkor az egyik szomszédos virágárus odaszól:

- Ha az almaárus kislányt keresi, ő már másik városban árulja az almáit!