Ósdi óra ujja pattog peremén
számlálva, amit maga mögött hagy.
Éjjeli percben kékes karmok
nyúlnak lassan pszichém felé.
Meresztem szemem, s mégis
élesebb a kép, ha lehunytam.
Elmém pihenni képtelen, bár
nem omlik mennyezet, az árnyak is hagynak.
Szinte szüntelen nyomást mér
véremben a kétszínű képzelet.
Ki az, ki ott áll, és most hova lett…
Sötét sarkokra hagyja vágyát
a félelem. Mikor felébredek,
majd álom lesz ez vagy,
ha van még bennem, érzelem?
Homályos gát bontja csak,
hol valóság, hol szürrealitás.
Hosszú tapasztalat csap át…
míg pár percet halad
az óramutató csupán.

'14.09.06